Az őszinteség

,,Élj összhangban a legtisztább fénnyel, amely be fogja világítani utadat.”

Az őszinteség lényege az, hogy felismerjük, elfogadjuk és kifejezzük hiteles belső valóságunkat. Csak akkor beszélhetünk és viselkedhetünk őszintén embertársainkkal, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz. Ha magunkhoz sem vagyunk őszinték, azzal igazából csakis önmagunkat vezetjük félre.

Az őszinteség mindenki számára hasznos, és akkor tanulhatunk belőle igazán, mikor hajlamosak vagyunk különböző észérvek segítségével félrevezetni önmagunkat, mikor vannak bizonyos megoldandó feladataink az őszinte önkifejezés, és cselekedet terén. Ha hagyjuk, hogy az irigység, mohóság vagy a manipuláció határozza meg cselekedeteinket, vagy befolyásolja megnyilvánulásunkat, tetteink azonnali a pszichénkbe beépített következményekkel fognak járni ránk nézve. Ha méltatlannak bizonyulunk saját belső világunkhoz, senki nem fog ezért megbüntetni minket, e tettünk maga a büntetés, és olyan erőket hozunk működésbe általa, amelyeknek természetes következményeit éppúgy nem kerülhetjük el, ahogy a gravitáció ereje elől sem menekülhetünk. Mielőtt hazudnánk embertársainknak, előtte magunkat kell félrevezetnünk. Az őszinteség felé az első lépés az, hogy fel kell ismernünk egymásnak ellentmondó részeinket, hogy azt mondhassuk, amit gondolunk, és komolyan gondolhassuk azt, amit mondunk.

Ha belső részeink összhangba kerülnek egymással, ha felhagyunk azzal, hogy hazudjunk önmagunknak és félrevezessük embertársainkat, érezni fogjuk, amint megnyílnak előttünk a magasabb rendű energia, és inspiráció kapui. A mondás, miszerint ,,a csalók sohasem boldogulnak” hosszútávon mindig igaznak bizonyul, mivel bármilyen kedvezőnek tűnjenek is külső körülményeink, saját pszichéjük nem engedi, hogy belső békében legyen részük. Talán azt gondoljuk, hogy kisebb csalásainkat évekig megúszhatjuk, és közben racionalizáljuk tetteinket, és igazolást találunk rájuk, aztán pedig csodálkozunk, hogy miért nem úgy alakulnak a dolgok az életünkben, ahogy reméltük.

Ha őszintétlenek vagyunk önmagunkhoz, vagy embertársainkhoz, akár szándékosan, akár akaratlanul tesszük ezt, az egyes részeink harcba keverednek egymással, és elhalványul bennünk a szellem, az inspiráció belső érzete, elszigeteltnek és magányosnak érezzük magunkat, és mindig okulhatunk a szükséges leckékből, amit az élet produkál számunkra. Mindenképpen az önbecsülésünk fizetjük meg ezeknek a dolgoknak az árát. Ahogy John Lennon mondta: a karma mindig utolér. A rossz embereknek nem is kell a pokolra jutniuk, hiszen már eleve a pokolban vannak, azért is viselkednek rosszul.

Néhányan ahhoz vagyunk szokva, hogy szabályokat alkossunk, nem pedig ahhoz, hogy betartsuk azokat, és saját vágyainkhoz hajlítjuk a szabályokat, hátat fordítva bensőkben ragyogó világosságnak. Ha hajlamosat vagyunk a csőlátásra, az is előfordulhat, hogy önámításból kreálunk magunknak szemellenzőt, és azt hajtogatjuk magunknak, ,,ezúttal működni fog a dolog”,ám mindent ugyanúgy teszünk, mint előtte. Ezáltal az őszintétlenség által ugyanúgy eljátsszuk az energia és a szellem belső érzetét. Hajlamosak vagyunk arra, hogy célozgassunk, nyafogjunk, arra várjunk, hogy kitalálják gondolatainkat? Az ilyen viselkedés mögött nincs más, csak hagyjuk, hogy a félelem megakadályozzon bennünket valós érzéseink, és szükségleteink kifejezésében. Dühös arccal, szomorú tekintettel manipuláljuk embertársainkat, elvárva, hogy tudják mit érzünk, de nem osztjuk meg velük közvetlen módon az érzéseinket. Akár szándékosan, akár berögzült szokásainknak engedelmeskedve rövid távon talán célt érünk el, de ezáltal eljátsszuk belső világosságunkat, amelyre hosszú távon a legnagyobb szükségünk van.

Ha a legmagasabb rendű teljességre törekszünk, és kifejezzük érzéseinket, szükségleteinket, ezáltal rengeteget javítunk mind személyes, mind a munkakapcsolatainkon. Ez a teljesség, őszinteség és hitelesség –vagy e minőségek hiánya- alakítja ki azt a nyomot, amelyet magunk után hagyunk a világban, ez a mi személyes kézjegyünk a történelem lapján.